266. Eszter naplója: Fejtő, Royal és a politikai csalódás

Aki gyakori olvasója a blognak, az tudja, általában nem kímélek senkit a francia politikában. Mondjuk sok okom nincs arra, hogy bárkit is kíméljek. A francia politikai szereplők igen magasan dobálják nekem a lecsapandó labdákat – milyen elemző lennék, ha nem csapkodnám le őket?

Szóval általában nem írok arról, hogy ki szimpatikus nekem és ki nem az. Nem dolgom. Kényelmes a francia politikáról külső szemlélőként írni, hiszen nekem jövőre nem kell az urnákhoz lépnem, és végigagyalnom, hogy melyik alkalmatlan jelöltet óhajtom elnöknek (persze meg tudom mondani, kire szavaznék, de ez nem érzelmi alapú, hanem racionális végiggondolás eredménye).  Volt azonban egy időszak 2005-2007 környékén, amikor nem voltam ennyire elemzői: kint éltem egy évet Párizsban, elkapott a gépszíj. No meg a Royal-mánia.

Nem voltam ezzel egyedül. Sokat beszélgettem Ségolène Royal elsöprő előválasztási győzelméről, személyiségéről, a Szocialista Pártot kellőképpen felidegesítő elnöki programjáról, Nicolas Sarkozy ugyancsak ígéretes kampányáról, no meg Royal élettársáról (a mai Hollande elnökről) Fejtő Ferenccel.

Apró mellékszál, hogy Fejtő élete utolsó éveiben is gyermeki lelkesedéssel követte a magyar és a francia politikát. Minden újságot elolvasott, minden híradót megnézett, mindenkivel leült beszélgetni. És imádott mesélni, mint például ezen a Varnus Xavérral közös videón, muszáj megosztanom 🙂 :

Mivel politikai értékrendünket tekintve mindketten a modern szociáldemokrácia jobboldalához tartoztunk, sok szempontból centristák voltunk, mindketten szívesen láttuk volna Royalt az Élysée lakójaként. Royal nem a szokásos doktriner szocialista volt, mély szociális érzékenysége mellett nem gyűlölte szívből a vállalatokat és nem gondolta, hogy a rendetlenség egyenlő a szabadsággal. És nekünk ez tetszett. Nagyon tetszett.

Tetszett, hogy Royalnak van négy gyereke, és különösen tetszett, hogy ennek ellenére sikereket ért el a nagypolitikában. Royal egy kicsit feminista ikon is volt számunkra, bár tudtuk, hogy a legtöbb francia nőnek sajnos választania kell a (sok) gyerek és a karrier között. De az is tetszett, ahogy beszélt. Royal a szokásos szocialista bikkfanyelv helyett kicsit emelkedett, veretes stílusban szólt, mint a Nagy Franca Anya, és az egész személyiségéből áradt az az autoritás, ami csak egy katona gyerekéből áradhat. Persze a baloldal baloldala éppen ezt gyűlölte benne a legjobban, de kit érdekelt ez akkor.

Royal miniszterei kinevezésekor

Royal miniszterei kinevezésekor (Forrás: The Telegraph)

Sosem felejtek el két jelenetet. Fejtő időnként meghívott a hétvégi házába, ami persze egyetemistaként nagy megtiszteltetés volt. 97 évesen is kalandvágyóbb volt, mint én – a kert végében mosás nélkül ette a fáról a cseresznyét, és kinevetett, amikor a marhasteaket jól átsütve kértem a vacsorához. Az egyik ilyen hétvégi kiruccanás alkalmával elindultunk sétálni a festői faluban (a gusztustalanul idilli leírástól most megkíméllek benneteket, de volt ott minden, ami egy szép kis faluhoz kell, vízimalom, macsek, patak, párzó tehenek a faluvégén…). Megálltunk gazdag parasztéknál (a földműves, dolgos változatra gondolok) – akkora házuk volt, hogy még vagy 10 elfért volna az udvaron parkoló tűzpiros Ferrariból. Természetesen ismerték Möszjő Festőt, aki a beszélgetés körülbelül harmadik percében elkezdte a ségolènista agitációt, hosszan magyarázva, hogy kire kell szavazni és főleg miért. Pislogtam is nagyokat, mert amikor befejezte a mondókáját, pár kedves szó után mentünk is tovább – a következő áldozatig, aki szintén ismerte Möszjő Festőt…

A másik jelenet dátum szerint megvan. 2007. február 11-én Royal Villepinte-ben mutatta be a (párt által csúnyán felvizezett) elnöki programját egy maratoni beszédben. Én élőben hallgattam, Fejtő a televízióban nézte:

Este telefonon beszéltünk. Abban a beszélgetésben Feri azt mondta, Royal beszéde De Gaulle tábornokra, az ő stílusára emlékeztette. Ez nem akármekkora dicséret volt a részéről, hiszen volt alkalmunk megbeszélni, hogy mindketten nagy tisztelettel és csodálattal adóztunk a Tábornok művének az ellenállástól, a Szabad Franciaországon át az V. köztársaság művéig bezárólag. Igen, Fejtőnek Royalról De Gaulle jutott eszébe, és én egyetértettem vele, bár később magam bizonyítottam egy anyagomban, hogy Sarkozy programjában sokkal több gaulle-ista elem volt, mint Royaléban. De azért De Gaulle-lal egy lapon említve lenni, nos, az nem rossz társaság!

Hogy Royal végül miért veszítette el azt a választást, arra ezer és egy magyarázat kering (magam is igyekeztem értelmezni a Royal-problémát), de tény, hogy Sarkozy sokkal inkább készen állt az elnökségre és még ő is belebukott a feladat súlyába.

Royalnak nem volt visszaút: a korábban olyan népszerű elnökjelölt 2012-ben már könnyek között volt kénytelen tudomásul venni, hogy a Szocialista Párt előválasztásán csak 7% szavazott rá. Ezután elvesztette a neki kijelölt nemzetgyűlési körzetet, s Hollande elnök Valérie Trierweilerrel való szakításáig az adminisztrációban sem kapott helyet (ekkoriban azon morfondíroztam itt a blogon, hogy egyáltalán számít-e még Royal?).

A Royal-mítosz központi eleme volt Poitou-Charentes-régió, ahol Royal ugye hosszú éveken keresztül egyeduralkodó volt politikailag, ráadásul úgy, hogy Raffarin volt miniszterelnököt ütötte ki a nyeregből (a régió elnöki posztjáról akkor mondott le, amikor Hollande a kormányba hívta). Ami még ennél is fontosabb, ez volt az a régió, ahol Royal próbálgatta azokat a szakpolitikai megoldásokat, amelyeket aztán a franciáknak 2007-ben megfontolásra ajánlott.

Ma vezető hír a francia sajtóban (pl. itt), hogy Poitou-Charentes-régió (illetve a volt Poitou-régió, hiszen ugye ebben a formában a regionális reform után megszűnt) csődközeli helyzetben van, állítólag azért, mert Royal túlköltekezett, illetve rosszul kezelte a költségvetést.

Alultervezésről, a megtakarítások hiányáról, kockázatos hitelekről, azóta becsődölt cégek támogatásáról, fizetési késedelemről, tartozáshegyekről olvasni – ráadásul helyi szocialisták is beszálltak a dologba. Royal azt mondja, párton belüli ellenfelei támadják, ők akarnak bosszút állni rajta ennek a történetnek bedobásával.

Lehet. De a dolog szempontjából talán mindegy is. Ezzel a Royal-mítosz utolsó komolyan vehető bástyája is ledőlt. Royal nem bukott emberként megy nyugdíjba, hanem egy komoly miniszteri pozícióból – de ennél sokkal többre volt hivatott, vagy inkább azok, akik szurkoltak neki, sokkal többet vártak tőle.

Fejtő Ferenc már nem érhette meg ezt a pillanatot. Nem tudom, mit mondana most. Nem látott mindig mindent tökéletesen persze ő sem. De az biztos: ahhoz képest, amit 2005-2006 környékén vártunk Royaltól, igen nagy csalódás az, amit az elmúlt években felmutatott a nagypolitikában. És hacsak Hollande nem találja el, hogy utolsó leheletével még miniszterelnököt csinál az exéből, akkor ki kell mondanunk, hogy Royal számára itt a vége. Most kell tudni abbahagyni.

Azt hiszem, itt az idő, hogy e pár soros kitérő után én is tudjam abbahagyni – illetve el sem kezdeni. Máris visszatérek cinikus, mindenkit lecsapó elemzői énemhez :). Szerencsére nem is tehetek mást: a 2017-es elnökválasztásra közel s távol sem látok egyetlen olyan jelöltet sem, aki egy kicsit is lelkesítene.


Nem felejtettél el valamit? Iratkozz fel az oldalsávban a Francia Politika-blog hírlevelére, fűzd be az RSS-hírfolyamot az olvasódba és lájkolj a Facebookon is, hogy ne maradj le az újdonságokról!

Comments

comments

266. Eszter naplója: Fejtő, Royal és a politikai csalódás” bejegyzéshez egy hozzászólás

Hozzászólások ezen a részen nem engedélyezettek