283. Brexit: örüljenek-e a franciák?

Mielőtt Nagy-Britannia belépett volna az EU-ba, Charles de Gaulle éppen kétszer vétózta meg a csatlakozásukat. Úgy érezte, a liberális, különutas, Amerika-barát britek kerékkötői lennének annak a politikailag motivált integrációnak, amelyet Franciaország szeretne. Aztán a De Gaulle-nál liberálisabb Georges Pompidou feloldotta a vétót, de a britek a csatlakozásuk után sem lettek lelkesebbek. Thatcher asszony a nyolcvanas években még csak azt kiabálta, hogy “I want my money back!“, aztán a kilencvenes években jöttek az opt-outok, Irak és a többi. Van, aki szerint a kerékkötő angolok távozása éppen hogy lehetőség a politikai Európa hívei számára. Mások szerint a Brexit Vlagyimir Putyin legszebb álma. Most akkor örüljenek a franciák vagy ne?

Pár perccel ezelőtt kezdett el keringeni a hír, hogy az angol font erőteljes gyengülése miatt már nem Nagy-Britannia a világ ötödik legnagyobb gazdasága, hanem Franciaország. Statisztikailag a franciáknak tehát már megérte a Brexit, a mai napra legalábbis. De hivatalosan Franciaország természetesen a Bremain mellett állt, nemcsak hagyományos integrációs elkötelezettsége miatt, hanem azért is, mert tudta: az esetleges Brexit lendületet adna az unióellenes radikális jobboldalnak, vagyis példa lenne az Európai Unióval elégedetleneknek Európa-szerte. Nem hivatalosan nyilván a francia kormányzat is tisztában volt vele, hogy az esetleges Brexit erősítené Franciaország pozícióit az unióban, s a szabad piacra koncentráló brit nézőpont kiiktatása lehetőséget teremtene a franciák által jobban kedvelt mélyebb, szociális szempontokat inkább figyelembe vevő, együttműködőbb integrációs elképzelések számára.

A francia kormányzat azt sem felejthette el azonban, hogy az európai alkotmányszerződés tervét éppen a franciák buktatták meg 2005-ben, s a franciák szűk többsége ma is örülne egy brit típusú referendumnak.

Hozzá kell tennem, a külső szemlélő számára ez roppant szórakoztató és egyben ijesztő tény, hiszen az egész európai konstrukció a francia érdekeknek megfelelően jött létre és épült ki annak idején (gondoljunk csak a briteket végtelenül hergelő közös agrárpolitikára, vagy éppen Németország politikai kontrolljára, ami Hollande színre lépése óta kevésbé működik, de véletlenül sem a németek miatt).

Eljárásjogi bizonytalanság

A legnagyobb bizonytalansági faktor most maga a bizonytalanság. Nemcsak nekünk, magyaroknak, hanem a franciáknak is. Senki nem lépett még ki az Európai Unióból (a kicsi kis grönlandi példát leszámítva), nem is nagyon tudjuk, hogy hogy kell. Nagy az aggodalom, hogy a brit példa ragadós lehet, miközben az erős unióban ellenérdekelt Vlagyimir Putyin vérszemet kaphat és pezsgőt bonthat.

De mit tudunk? David Cameron ma még biztosan nem léptette életbe az Európai Unióról szóló szerződés 50. cikkelyének 2. pontját, mely szerint “a kilépést elhatározó tagállam ezt a szándékát bejelenti az Európai Tanácsnak”. Úgy tűnik, a következő hetekben-hónapokban inkább a brit belpolitikai válságé lesz a főszerep: ha már ez a helyzet, el kell dönteni, hogy ki lesz, aki kivezetheti az országot az integrációból (a skótoknak meg az észak-íreknek meg el kell dönteniük, hogy asszisztálnak-e ehhez). A brit miniszterelnök valószínűleg ezért nem azonnali hatállyal döntött a távozás mellett, valamennyire stabilizálni szeretne, mielőtt elmegy.

Egyébként az 50. cikk 2. és 3. pontját érdemes egy az egyben idézni, mert rögtön kiderül belőle, hogy mennyire turbulens időszak következik nemcsak most azonnal, hanem a hivatalos brit bejelentés után is, mivel a kilépés részletes szabályait most kell kitalálni:

Az Európai Tanács által adott iránymutatások alapján az Unió tárgyalásokat folytat és megállapodást köt ezzel az állammal, amelyben az érintett államnak az Unióval való jövőbeli kapcsolataira tekintettel meghatározzák az illető állam kilépésének részletes szabályait. Ezt a megállapodást az Európai Unió működéséről szóló szerződés 218. cikke (3) bekezdésének megfelelően kell megtárgyalni. A megállapodást az Unió nevében a Tanács köti meg minősített többséggel eljárva, az Európai Parlament egyetértését követően.

(3) A kilépésről rendelkező megállapodás hatálybalépésének időpontjától, illetve ennek hiányában a (2) bekezdésben említett bejelentéstől számított két év elteltével a Szerződések az érintett államra többé nem alkalmazhatók, kivéve ha az Európai Tanács az érintett tagállammal egyetértésben ennek a határidőnek a meghosszabbításáról egyhangúlag határoz.

Vagyis: részletesen, tételesen végig kell tárgyalni az uniós joganyagot, és kialakítani az új status quo-t (amire vannak minták, lásd Svájc, Norvégia, Grönland és Törökország példáját, de kétlem, hogy egy az egyben bármelyik átvehető lenne).

Csakhogy a britek és a maradók érdekei itt radikálisan eltérnek. A magyar sajtó is beszámolt róla, hogy van, aki máris az uniós támogatásai miatt aggódik, teljes joggal. A brit belpolitikai kavarodásnak még csak az elején vagyunk, mert mindenki most kezd igazán számolni. Még a kilépéspárti UKIP is úgy reméli, hogy Nagy-Britannia egységes piachoz való hozzáférését és egyéb előjogait meg lehet tartani, csakhogy a maradók számára a politikai logika és az elrettentés elve most azt követelné, hogy Nagy-Britannia úgymond megkapja a büntetését az egység szétveréséért.

A franciák ebben a kérdésben ugyanúgy beálltak a sorba, mint a németek. A referendum előtt Hollande elnök azzal fenyegetett, hogy a kilépés ára az egységes piachoz való hozzáférés megvonása lehet, Emmanuel Macron gazdasági miniszter pedig azt fejtegette, átengedik Calais-nél a migránsokat, ha a britek kilépnek, és erre az elnök is ráerősített.

A britek amúgy már csak azért is tarthatnak e fenyegetésektől, mert mintegy 300 000 állampolgáruk él Franciaországban és mintegy 2 millió az unióban. Ők most retteghetnek, hogy mi lesz velük, meddig marad érvényes az európai egészségkártyájuk. A külföldön élő brit nyugdíjasok számára az okozhat különösen nagy gondot, ha a font nem tér magához az euróval szemben, mert akkor kénytelenek lesznek az életszínvonaluk csökkenését elfogadni, vagy egyenesen hazatérni, potenciálisan magukkal rántva például a francia ingatlanpiac azon részét (pl. Dordogne, Périgord, Vendée), mely a britekre épített.

Gazdasági bizonytalanság

Ugyanakkor a maradók pőre gazdasági érdeke sem feltétlenül az, hogy újra vámok és adminisztratív akadályok sújtsák az exportőreiket és az importőreiket, miközben a britek kiszorulnak a közös piacról.

Az Egyesült Királyság például viszonylag jelentős kereskedelmi partnere Franciaországnak, 2013-as adatok alapján a hetedik a sorban, 5,4%-kal. Ugyanebben az évben Franciaországnak majdnem 9 milliárdos külkereskedelmi többlete volt a britekkel szemben, Franciaország többet exportált oda (a teljes export 6,9%-át), mint amennyit onnan importált (a teljes import 4,1%-át). A francia gazdasági minisztérium ábrája beszédesen mutatja, hogy hol helyezkedik el az Egyesült Királyság (Royaume-uni) az ország partnerei között:

A közgazdászok számolnak azzal, hogy valamiféle negatív hatással lesz a Brexit a francia növekedésre is, de ez egy minimális növekedés veszteséget jelenthet a mostani elemzések szerint. Persze ebben is nagy a bizonytalanság, mert ki tudja, hogy a fentebb említett új status quo hogy fog kinézni.

Az már most egyértelmű, hogy a Brexit okozta pénzügyi bizonytalanság nem áll meg a határoknál, emiatt a franciák sem dőlhetnek hátra. A párizsi tőzsdeindex, a CAC 40 majdnem 10%-os esésben volt reggel kicsivel fél tíz előtt, majd megindult az enyhe erősödés, de a vezető bankok papírja például 15-20%-kal a nyitóár alatt forognak még délután háromkor is. Mindenesetre a brit piacon érdekelt francia cégek máris megkezdték a kármentést és az alkalmazkodást (árak igazítása, kommunikációs lépések stb.), és reménykednek, hogy az exportra csak minimális hatással lesz a Brexit. Tény ugyanakkor, hogy a várható hosszú bizonytalanság komoly költségekkel jár a cégek számára, hiszen az efféle felkészülés és alkalmazkodás mindig adminisztrációs és anyagi terheket jelent.

Politikai erősödés?

Ha a franciák valamiben reménykedhetnek, akkor esetleg abban igen, hogy a britek távozásával egy kicsit visszaerősödhetnek az uniós politikában. A britek minden bizonnyal elveszítik pozícióikat az uniós intézményekben, hacsak a funkcionáriusok egy része nem szerez belga vagy más állampolgárságot. A britek természetesen parlamenti és tanácsi szavazatokat és befolyást is veszítenek majd, miközben az uniós szabályok egy jelentős része továbbra is vonatkozik majd rájuk (különösen, ha hozzá akarnak férni a közös piachoz). Vagyis a kilépéssel – ebben a keretben – semmiképpen nem nő a mozgástere még egy olyan nagy országnak sem, mint az Egyesült Királyság. (Messzemenően igaza volt tehát Orbán Viktornak, amikor a 2014-es EP-kampány hevében azzal kritizálta az unióellenes jobboldalt, hogy “ha nem ülsz ott az asztalnál, ne lepődj meg, ha az étlapon találod magad”.)

Franciaország és Németország súlya ugyanakkor megnő majd a Parlamentben és a Tanácsban is, mivel kiesik egy velük tendenciózusan szemben álló, nagy ellensúly. (Ráadásul várhatóan a brit-szövetséges Lengyelország jelentősége is csökken majd, ami a magyar kormány számára is komoly fejtörést okozhat.) Persze a francia-német tandem közös erősödése sem előre elrendelt dolog, a francia pozíciókat egészen biztosan befolyásolja majd, hogy Hollande vagy a következő francia elnök képes lesz-e életet lehelni a fél évszázados rendbe, miszerint Németország a gazdasági erejét, Franciaország pedig politikai és katonai legitimációját adja az együttműködésnek.

Egy dolog biztos: a németek és a franciák – szóban legalábbis – a több integráció és a politikai Európa hívei. Vagyis papíron az euroszkeptikusok és a csupán gazdasági közösséget akarók befolyása csökkenhet (biztos vagyok benne, hogy a következő hónapokban elő fog kerülni újra a Közép-kelet Európa számára nem túl szívderítő eurozónás szorosabb integráció és a Hollande elnök által is támogatott differenciált integráció ügye, de az egy másik cikk témája kell, hogy legyen).

Íme egy érdekes modellszámítás arról, hogy a britek nélkül milyen mozgások történnének a mostani Európai Parlamentben, amiből egyértelműen látszik, hogy az euroszkeptikusok arányos gyengülése lehet a leglátványosabb eredmény (az ábra innen van):

Az integráció bármiféle további mélyítésének a szándéka (ideérve a “szociális Európát” is) azonban felerősítheti a szuverenistákat és az radikálisokat, ami újabb kockázatokat hordoz magában, különösen, ha a Brexitet az uniópárti elitek és “Brüsszel” nem veszi egyfajta figyelmeztetésnek (minthogy tetszik, nem tetszik, az).

Belpolitikailag ugyanis egyre nehezebb lehet visszatartani az EU-elleneseket, s a Brexit példája valóban ragadós lehet, ha a mitikus mumus, “Brüsszel”, vagyis a tagállami kormányok, az uniós intézmények és az uniópárti politikai elitek nem reagálnak érdemben a kihívásra (Nicolas Sarkozy is erre utalt, amikor ma új uniós szerződést követelt).

Mondok egy kemény, de fontos példát. Amikor például a migráció egész Európában hullámokat ver (nemcsak most, hanem már lassan harminc éve, és a Brexit egyik fő témája is az unión belüli migráció volt), akkor racionálisan is roppant szerencsétlen megoldás lenne a kötelező kvóták további erőltetése, mert az az önreflexió elmaradását, a szélsőjobb és az unióellenesség etetését jelenti egy ilyen helyzetben. Nyíltan azt üzeni, hogy “mondhattok akármit, nem számít a véleményetek”. Egy ilyen helyzetben erre az állampolgári reakció az, hogy “jó, akkor majd szavazok valakire, aki ebből az egészből ki akar szállni”. Manuel Valls miniszterelnök mondta ma, hogy az eredmény egy régi uniós baj figyelmen kívül hagyásáról is szól, és igaza van: az a baj, hogy sokszor még az Európa-pártiak is elégedetlenek azzal, ahogy Európa ma működik és dönt.

Erről beszélni kell, s ez különösen azoknak fontos, akik őszintén hisznek Európában. A reggeli lapokból láthattuk Marine Le Pen és Geert Wilders nyilatkozatai alapján például, mi lesz, ha elmarad az önreflexió: folytatódik, sőt erősödik a kilépősdi, a megosztódás, az euroszkepticizmus. Ez súlyos dilemma és felelősség, tudom. Elismerem, hogy itt emberi értékek, politikai érdekek, idealista álmok és nos, realista realitások ütköznek. Ez kiábrándító lesz sokaknak. Ezt is tudom. De nem mesevilágban élünk, hanem hús-vér, érdekek, félelmek és szenvedélyek által vezérelt, tökéletlen világban. Ebben a világban kell politizálni.

Brexit: an unknown territory for all, including France

Forrás: freedigitalphotos.net – Vichaya Kiatying-Angsulee

Lehetőségek?

Van, aki szerint a franciáknak nem pánikolniuk és óvatoskodniuk kell, hanem tárt karokkal fogadni az Egyesült Királyságból elmenekülő cégeket, illetve Párizst odatolni a piac szeme elé, mint alternatív pénzügyi központot. Mások szerint semmi realitása annak, hogy a liberálisnak tartott London után majd pont az etatista Párizs legyen a piacok új legjobb barátja (a “túlságosan túlszabályozott Franciaország” tétel hívei számára Frankfurt és Luxemburg a leggyakrabban emlegetett alternatíva – a link alatt egyébként különböző közgazdászok fejtik ki, hogy szerintük mi lehet a Brexit következménye Franciaországra nézve, érdemes kattintani). Egy piaci cég, a Global Counsel tavalyi elemzése szerint a franciákat körülbelül annyira érintené a Brexit, mint mondjuk minket, magyarokat (rangsorban a 18. helyen látjuk a franciákat, az észteket és a magyarokat, ez az a csoport, amely bizonyos specifikus területeken kiszolgáltatott).

Szerintem ugyanakkor nem biztos, hogy minden cégnek megéri “menekülni”. London pénzügyi vonzóságát ugyanis eddig részben a laza szabályozás, meg a brit szigetek adóparadicsomi jellege adta, persze amellett, hogy Londonból nagyon megérte hozzáférni az egységes piachoz. A brit kilépés, az uniós nyomás csökkenése ugyanakkor könnyen erősítheti a “laza” tendenciát, s máshol már jeleztem, hogy a briteknek korántsem annyira érdekük leépíteni az adóparadicsomi szolgáltatásokat, mint amennyire mondják. Amennyiben a laza tendencia erősödik, az megdrágíthatja az egységes piachoz való hozzáférést is a britek számára, hiszen – miként Simon Hix megjegyzi – a britek nélkül az EU is könnyebben szabályozhat, ami drágító hatású.

És akkor most mi lesz?

Hogy mi lesz most? Most jön a türelemjáték. Cameron távozásáig van pár hete mindenkinek, hogy felmérje a lehetőségeit, az erőforrásait, a céljait, és végiggondolja, mit akar elérni. Ezt a gyakorlatot nemcsak az angoloknak, a skótoknak és az EU27-eknek kell elvégezniük, hanem minden tagállamnak. Teljesen jogosan merül fel a kérdés például, hogy ha már kinyílt a Pandóra szelencéje, akkor egy füst alatt nem érdemes-e megint hozzányúlni a szerződésekhez, a többieket – értsd: az elégedetlen népeket – megnyugtatandó.

De ha a fentiekből ki kell valamit emelnem, akkor azt emelem ki, hogy sok múlik most azon, mit lépnek és hogy viselkednek a franciák. Az integráció a francia politikai vezetés és a német gazdasági erő házasságáról szólt. Ma Franciaország nem mutat semmiféle politikai vezetést – ez neki is rossz, és paradox módon Németországnak is rossz (Németországnak nem érdeke, hogy ennyire láthatóan Európa hegemónja legyen, szüksége lenne a francia fügefalevélre). Vajon a Brexit rákényszeríti-e a franciákat arra, hogy ismét élére álljanak annak, amit a háború után elindítottak?

Francia szempontból ez a legnagyobb kérdés, amit a Brexit feltehet.


Nem felejtettél el valamit? Ha tetszett az írás, akkor kérlek, oszd meg barátaiddal, hagy olvashassák ők is (alább a gombok 🙂 )!

Comments

comments

283. Brexit: örüljenek-e a franciák?” bejegyzéshez 2 hozzászólás

Hozzászólások ezen a részen nem engedélyezettek