346. Gyilkosok politikája

Amikor a Libri felkért, hogy vegyek részt két új könyve bemutatóján, azon gondolkodtam, mitől politikai a téma? Minek ide politológus? Mit mondhatnék én két könyvről, mely az áldozatok és a járulékos áldozatok perspektíváját mutatja be? Mire aztán végeztem az olvasással, rájöttem, hogy mindkét könyv úgy beszél a politikáról, közügyekről, hogy észre se vesszük. Mindkét könyv úgy politikai, hogy nem politikai. És ez a nagy erényük.

Mi lehetne kevésbé politikai, mint az, amit a könyvek csak szőrmentén érintenek, mintegy mellékesen, hogy két tizenéves gyerek, meg egy tucat iszlamista miből, hogy jut kalasnyikovokhoz, tárazható fegyverekhez a civilizált világ kellős közepén? Hogy nem tűnik ez fel senkinek, és milyen szerepe van ebben az NRA-nek, a szervezett bűnözésnek, az amerikai alkotmánynak, a francia titkosszolgálatok munkájának?

Az is politikai kérdés, hogy végiggondoljuk, tényleg a fegyvertartás-e a probléma középpontja. Az én válaszom – s talán a könyvek válasza – az, hogy van itt más is. Ahogy a fegyvertartás, az is csak része a vitának, de fontos része, hogy az egyik columbine-i gyilkost miért engedték elterelésre, és ha ehelyett börtönbe küldik, akkor elkerülhető lett volna-e a tragédia. Ha valamit megtanultam ezekből a könyvekből, akkor azt mindenképpen, hogy a tragédiához vezető út bonyolult, sokszereplős, nem lineáris, ahogy a tragédiából kivezető út sem az. Sok ilyen részletkérdésből áll össze.

Nincs egységes, egyszerű megoldás, bár megértem, hogy miért áll ki Barack Obama amerikai elnök minden egyes lövöldözés után, hogy kevesebb halott lenne az amerikai iskolákban, ha a gyerekek nehezebben jutnának fegyverekhez. De az igazság az, hogy a columbine-i gyilkosok sokkal nagyobb pusztítást is végezhettek volna, ha felrobbannak a kis házi bombáik, ahogy a Germanwings-pilótának sem kellett különösebben lőszer a pusztításhoz. Legutóbb Nizzában is igen sokan haltak meg, a fegyver “mindössze” egy egyszerű furgon volt.

Gyilkolni nemcsak kalasnyikovokkal lehet. És vajon ki lehetett volna-e szűrni jobb közegészségüggyel, jobb iskolai ellátással, a depressziós és a mentális betegségek ügyesebb, kevésbé megbélyegző, rendesen finanszírozott szűrésével e támadások, gyilkosságok egy részét? Az iskolai zaklatás elleni hatékonyabb fellépés segíthetett volna-e az egyik columbine-i gyilkoson (akit nála fiatalabbak zaklattak az iskolában, a tanárok szeme láttára)? Vagy: megakadályozható-e a radikalizáció a fiatal muszlimok és külvárosi fiatalok problémáinak óvatosabb, érzékenyebb és komplexebb megközelítése által (milyen sokat segítene a társadalmi bizalom építésében, ha a rendőr nem csendőrpertuban tárgyalna ezekkel a fiatalokkal…)?

Ezeken a dolgokon sokat gondolkodik a columbine-i elkövető édesanyja, Sue Klebold is. Ahogy azon is, hogy a depresszió, a kétségbeesettség, a kilátástalanság erkölcsileg felment-e egy ilyen cselekedet alól (szerintem nem amúgy – tudjuk, hogy a történelem számos nagyja, például Churchill és De Gaulle depressziós személyiségek voltak, ám ez nem blokkolta sem a kognitív képességeiket, sem az erkölcsi érzéküket, sőt, talán éppen pesszimista alkatuknak köszönhetően tudták helyén kezelni a sokszor tényszerűen kilátástalan és embertelen korszakot, amelyben vezetők voltak).

És ha ez így van, akkor előrébb jutunk-e azáltal, ha azt mondjuk, hogy az egyes elkövetők egyszerűen romlottak, gonoszak, ördögiek? Antoine Leiris szép kis kötetében azt mondja, hogy ő ezzel nem nagyon akar foglalkozni, nem akar megbélyegezni, de talán még megnevezni sem – csak gyászolni akarja a feleségét, a nőt, akit a Bataclan-támadásban elveszített. Az ő politikai álláspontja az, hogy nem akarja átpolitizálni a gyászát, csak konstruktívan tovább akar lépni a kisfiával.

De vajon meg tudja-e ezt tenni egy olyan társadalomban, amely nem akar, nem tud nehéz, bonyolult komplex dolgokat bonyolultan és komplexen elemezni, hanem meg akarja nevezni a felelőst, az elkövetőt, a jót és a rosszat, instant megoldást akar arra, amitől fél? Lehetséges-e ez egy olyan társadalomban, amelynek egy része egy gyerek tetteiért simán felelőssé tesz egy családot, amely egy muszlim tetteiért simán felelőssé tesz milliókat? Ki lehet-e vonulni a társadalomból és lehet-e egy ilyen tragédia után gyűlöletmentesen gyászolni, amikor “ott kint” a narratíva nagyon más?

Hogy érhetjük el, hogy egyszerű, kijelölő, jó-rossz, igen-nem válaszok helyett a bonyolult dolgokat a maguk bonyolultságában próbáljuk megérteni? Egyáltalán arra van-e az emberi agy berendezkedve, hogy elfogadja, semminek sincs egyetlen lineáris oka?

Azt szoktam tanítani a hallgatóimnak, hogy a komplex gondolkodáshoz vezető úton a varázsszó a “miért?”. Miért mondja x ezt, miért gondolja y amazt, miért üzeni z politikus azt, amit, és miért jelöli meg ezt és ezt okként?

Kár, hogy az egyetemen újra kell tanítani ennek a nagyon egyszerű kérdésnek a használatát, kár, hogy úgy neveljük a gyerekeinket, hogy valamikor az ovi környékén elfelejtik, micsoda varázsszó is a “miért?” (aztán később már nem hozzánk jönnek válaszokért, nemcsak azért, mert lázadnak vagy depressziósak, hanem mert esetleg az előző kérdéseikre sem mondtunk igazán semmit).

Nos, nekem erről szólt ez a két könyv – arról, hogy a bonyolult dolgok bonyolultak, és csak ezzel a varázsszóval fejthetők meg, ha egyáltalán. Izgalmas, kritikus gyakorlat ez, hogy meglepő, izgalmas dolgokat tudhassunk meg magunkról, arról, hogy hogy viszonyulunk a világhoz.

Antoine Leiris 
Csak azért sem gyűlöllek titeket
Libri, 2016.

Sue Klebold
Napsugaram - A columbine-i gyilkos édesanyjának vallomása
Libri, 2016.

Nem felejtettél el valamit? Ha tetszett az írás, akkor kérlek, oszd meg barátaiddal, hagy olvashassák ők is (alább a gombok 🙂 ).

Comments

comments