42. Burka, nem burka

Az amerikai külügyminisztériumnak a vallásszabadságról szóló 2011-re vonatkozó jelentése nemcsak Magyarországon kritizált bizonyos aggasztónak tartott jelenségeket: kemény kritikát kaptak a franciák is, elsősorban a muszlimok vallásszabadságának érvényesülésével kapcsolatban.

Amerikai kritika

A State Department 2011-es jelentésének Franciaországra vonatkozó része ugyan néhány kisebb egyház-vallás (Jehova Tanúi, Szcientológia) esetében ugyancsak megfogalmaz aggodalmakat, a szöveg a leghosszabban és a legerősebben az arc közterületen történő eltakarását büntető törvényt kritizálja. Ez a törvény, kimondva – ki nem mondva, de teljesen egyértelműen az egész testet elfedő muszlim női viselet, a burka ellen irányul (ráadásul a szóban forgó törvény nem csak a viselő személyt bünteti, hanem azt is, aki esetleg ilyen ruhadarab viseletére kényszerít egy másik személyt).

A szabály ellen és mellett számos politikai, rendészeti, alkotmányjogi, etikai és dogmatikai érvet és ellenérvet fel lehet hozni, ugyanakkor a “kényszerítős” szabályból világosan kiderül, hogy a törvényhozó a “nőjogi” érvet talán a többihez viszonyítva is nagyobb súllyal mérlegelte, abból kiindulva, azt feltételezve, hogy a burkát hordó nők egy része esetleg nem önszántából viseli a ruhadarabot. Úgy tűnik tehát, hogy folytatódik az a lassan két évtizedes tendencia, miszerint összességében a muszlim nők viselete az a kérdés, amely körül az iszlám jelenlétéhez kötődő francia viták kicsúcsosodnak (korábban a muszlim fejkendő iskolai viselete okozott hasonlóan heves vitákat és hasonlóan nagy törvényhozási kedvet).

Közérdek és magánérdek

E ruhadarabok ugyanis gyakran olyan nehezen megoldható kérdéseket vetnek fel, amelyeket a franciák egyértelműen az emberi jogok érvényesülésével, a laikus állam működési elveivel és a hagyományos köztársasági értékrenddel ellentétes jelenségekként élnek meg.

Ha egy nő nem akar átöltözni a tornaórán, ha nem fogadja el egy férfi orvos kezelését egy közkórházban, vagy nem igazolja magát azonosíthatóan a hatóságok előtt, azzal a franciák úgy ítélik meg, hogy megzavarja a közrendet – márpedig a vallásgyakorlásnak ez az egyetlen törvényes korlátja a híres 1905-ös törvény szerint. A közszolgáltatások zavartalan működését pedig egyre inkább a tág “közrend”-kategóriába sorolják, hiszen a francia közgondolkodásban a közszolgáltatások a köztársasági értékrend közvetítői is egyben.

Világos, tudják a franciák is, hogy alapjogi dilemmáról van szó, amelyben a törvényhozónak az általa közérdeknek tartott értékek zavartalan érvényesülését és a vallásgyakorlás egyéni jogát kellett egymáshoz mérnie. Hogy az egyenletből nem az egyéni szabadság, hanem a “közérdeknek” tartott értékek kerültek ki győztesen, nem meglepő: a francia köztársasági gondolat expressis verbis elvárja a polgároktól, hogy esetenként személyes áldozatokat hozzanak a köz érdekében.


(A kép forrása: Le Monde.fr)

Feloldhatatlan ellentét?

A francia köztársasági-állampolgári eszme a közért hozott áldozat jegyében, mintegy kötelességként azt követeli meg minden állampolgártól, hogy azonosuljon a köztársasági értékrenddel, sajátítsa el azt, és aszerint is éljen. Ez a köztársasági értékrend azonban korántsem semleges, koordináló, formális értékrend. Noha a francia nemzeteszme állampolgári alapú, valójában számos normatív elemet tartalmaz, és a laicitás egyike ezeknek a normatív elemeknek. Ráadásul ez az eszme ma már nemcsak az államra, hanem az álllampolgárokra is kötelezettségeket ró. És ez, és nem más a mai francia vallási viták forrása.

Az iszlám franciaországi megjelenését pontosan ezért éli meg sok francia úgy, mint a nemzeti identitásra, azaz a laikus államra és a laikus polgári eszmére leselkedő veszélyt. A muszlimok viszont gyakran úgy érzik, hogy hiába francia állampolgárok – a francia nemzet részei! – a gyakorlatban mégsem kapnak bebocsátást ebbe a bizonyos francia nemzetbe, csak akkor, ha értékeiket, a mindennapjaikat a kerszténységnél jobban átszövő vallásukat valamilyen mértékben maguk mögött hagyják, illetve a privát szférába szorítják. Esetenként joggal kérdezik, hogy vajon ebben az esetben érvényesülnek-e a vallásszabadsághoz és a törvény előtti egyenlőséghez kapcsolódó jogaik, amelyek ugyancsak a francia szellem alapvető részei? És vajon hogyan értelmezzük a törvény előtti egyenlőséget, ha egyszer a tiltások egy részét is e gondolatból vezetik le? Végső soron, összepasszinthatók-e az állam és vallás viszonyáról, szerepéről alkotott keresztény és muszlim tanítások? Mi legyen az értékek és jogok hierarchiája? Ki határozza meg ezt a hierarchiát egy olyan országban, ahol az alkotmánybíráskodás szerepe a legutóbbi időkig rettentően visszafogott volt?

Olyan dilemma ez, mely joggal pályázik a modern gordiuszi csomó megtisztelő címre.

Comments

comments