420. Macron: egy összeesküvés terméke?

Tegnap megjelent a The Guardian-ben egy cikk, ami sok mindenről szól, arról is, hogy Macron még veszíthet, de nem ezért említem meg. Hanem azért, mert ebben a cikkben volt egy nagyon érdekes rész, amely azt sugallta, hogy Emmanuel Macron sikere, második fordulós jelenléte valamiféle elit-összeesküvés terméke.

Egy összeesküvés gyanúja?

Íme a kérdéses rész, amely a szerző és egy francia balközép hetilapnak dolgozó újságíró beszélgetéséről számol be (kiemelések tőlem):

I asked him if had there been a deliberate effort among intellectuals and mainstream politicians to engineer a run-off between Macron and the far-right Marine Le Pen in the second round of the presidential election. “Why, of course,” he laughed. “We’ve been at it for a year.” Considering how obvious the strategy had been, I cannot claim to have revealed much of a secret. Still, it’s nice to know I was not being paranoid.

Vagyis, a beszélgetés szerint az értelmiség és a mainstream elit elismerten azon dolgozott volna az elmúlt évben, hogy egy Marine Le Pen – Emmanuel Macron elnökválasztási döntőt alakítson ki, nyilván azért, hogy Macron nyerjen.

De lehet-e a 2017-es kampány egy nagy “összeesküvés”?

Elemzőként nagyon nehéz arra válaszolni, hogy ez elképzelhető-e. Nincs információm, nem tudom. Az meg elemzőként kifejezetten dolgom, hogy mindent elképzeljek, de ne lépjem át az összeesküvés-elméletek határait.

Bevallom például, hogy az elmúlt hetekben-hónapokban a politikai ösztönöm (a gyomrom, ahogy mondani szokták) azt sugallta nekem, hogy Macron előretörésében, a Fillon-ügy kiszivárogtatásában benne lehet Hollande elnök, vagy legalábbis a szocialisták jobbszárnyának a keze – de ez mégiscsak egy megérzés, semmilyen tény nem támasztja alá, semmi nem igazolja, és az elemző azért elemző, hogy tényekkel dolgozzon, ne fantáziákkal. Ezért soha nem írtam róla. (Ez persze közismerten a politikai elemzés egyik korlátja: sokszor nem rendelkezünk elegendő információval…) Márpedig erről semmilyen információm nincs.

Mindenesetre most nézzük meg, hogy – az ismert és elérhető adatok alapján – mi az, ami ezen a téren elképzelhető, és mi az, ami nem!

2011: Strauss-Kahn csapdája?

Emlékszem, 2011-es őrizetbe vétele után francia és nem francia balos ismerőseim folyamatosan azt magyarázták nekem, hogy Nicolas Sarkozy akkori köztársasági elnök személyesen buktatta meg ellenfelét, az IMF-vezér Dominique Strauss-Kahnt (DSK-t), csapdát állított neki a New Yorki szállodában, csak azért, hogy kiemelje a 2012-es elnökválasztási versenyből.

Én már akkor is úgy gondoltam, hogy ha ez a gyanú igaz is, a csapda olyan dolog, hogy ahhoz két ember kell: az egyik, aki felállítja, és a másik, aki belesétál.

Dominique Strauss-Kahn szabados szexuális erkölcseiről mindig is szóltak mindenféle politikai pletykák, rendőrségi aktákról, prostituáltakról, a Boulogne-i erdőről, miegyébről lehetett hallani. Azt gondolom, hogy ha valaki a Francia Köztársaság elnöke akar lenni, akkor – elnézést a közönséges kifejezésért, de – legalább az előkampány és a kampány idejére kössön csomót a farkára, és ne adjon maga ellen támadási felületet (hozzáteszem, hogy a franciákat alapvetően nem hatja meg a ki kivel-narratíva, elég lett volna, ha DSK elkerüli az olyan helyzeteket, amelyek a rendőrség részvételét igénylik).

A lényeg, hogy Sarkozy állítólagos csapdája – ha az volt – azért működhetett, mert tudni lehetett, hogy DSK bele is sétál. Vagyis ha volt is csapda, a bukás felelőssége mégiscsak DSK-t terheli.

Fillon ügye: ki lehet a kiszivárogtató?

François Fillon korrupciós ügyei kapcsán is felmerül, hogy esetleg valaki segített a Canard Enchaîné újságíróinak megtalálni Fillon ügyeit. Erről pontosan ugyanazt gondolom, mint DSK dolgáról: ha valaki köztársasági elnök akar lenni, éljen olyan életet, hogy ne kaphassák el könyékig a közösben turkálva. Esély se legyen a politikai ellenfelek kezében!

François Fillon ügyeit egyébként, ha már itt tartunk, sokan kiszivárogtathatták. Lehetett François Hollande és környezete, lehetett a Szocialista Párt (hiszen övék a parlamenti többség, most ők látják az adatokat), de lehetett valamelyik – az adatokat korábban betárazó – republikánus jóakaró is, aki saját céljait fontosabbnak tartotta, mint Fillon győzelmét (ne felejtsük, ezek az ügyek évtizedes ügyek, sokan tudhattak róluk, jobb- és baloldalon egyaránt). Aztán az is lehet, hogy úgy történt, ahogy a Canard mondja: amikor Penelope Fillonról kezdtek kérdezgetni, nagy lett a csend, ami gyanússá tette a dolgot.

Akárhogy is, az ilyen esetekben sosem a történetet kihasználó politikai ellenfél a hibás, hanem az a politikus, aki kirakja magára az ide lőjetek!-táblát. Ezért nem tudok mit kezdeni Fillon azon érvével, hogy ő itt áldozat, aki ellen állami, meg ilyen-olyan lejáratókampány folyik. Ha így is van, ennek lehetőséget ő teremtette meg, a bukás felelőssége az övé (ahogy Bruno Le Roux volt szocialista belügyminiszter sem mutogathat Fillonra, meg arra, hogy példát statuáltak vele: nem kellett volna a tini gyerekeit közpénzből foglalkoztatnia).

És akkor nézzük a kampány mentét! Hol nyúlhatott bele Hollande, az elit stb.?

Ha végiggondoljuk a kampány menetét, túl sok olyan pont van, ahol egy ilyen “összeesküvés” megbukhat. Ott van például a republikánus előválasztás – mi van, ha nem Fillon a jelölt, hanem Juppé (aki nyilvánvalóan óvatosabban közelítheti meg a “necces ügyeket” az elítéltetése óta)? Mi van, ha a republikánusok ügyesebb kampányt folytatnak? Mi van, ha nem Hamon a szocialista jelölt? Mi van, ha Macron nem képes “újként” eladni magát, és ráragad a Hollande-kormányzásra?

Gondolkodjunk úgy, ahogy – az egyszerűség, meg az egységes cselekvő kedvéért – Hollande gondolkodhatott! (Hangsúlyosan mondom, hogy a továbbiakban találgatok, és a politikai racionalitást hívom segítségül, mivel tényadat nem áll a rendelkezésemre.)

  1. Az elnök népszerűtlen. Jobb, ha nem indul újra. Az újraindulását viszonylag sokáig kell lebegtetnie, hátha javul a helyzet, és mégis megpróbálkozhat az újrázással.
  2. A pártja az ő népszerűtlensége miatt is gyenge, kicsi az esélye annak, hogy egy szocialista válthatja. Ezért a maga esélyeinek a javítása mellett egyetlen feladata van: gondoskodni arról, hogy legyenek nem túl ellenséges alternatívák is kéznél, méghozzá olyanok, akik nem teljesen esélytelenek.
  3. A Hollande-hoz ideológiailag közel álló Emmanuel Macron és a mozgalma lehet az egyik vas a tűzben: építse a kis mozgalmát, aztán jó ütemérzékkel lépjen ki a kormányból, haladjon előre. Ha 2017-ben jut valamire, jó, ha meg csak befolyást szerez a baloldalon és a centrumban, lehetőséget a baloldal és a centrum későbbi elfoglalására, az is jó. Fontos, hogy Macron ne vegyen részt a szocialista előválasztásban, hanem tartson távolságot a PS-től.
  4. A Hollande-hoz ideológiailag közel álló Manuel Valls kicsit később elkezd leválni az elnökről, időnként támadja, majd bejelenti, hogy indul a szocialista előválasztáson. Egy próbát ez az út is megér – hátha sikerül átvenni az irányítást a PS-ben.
  5. A mérsékelt, szociális gaulle-ista Alain Juppé republikánus jelöltsége nem lett volna annyira rossz Hollande-nak, nincsenek ők olyan messze egymástól – mindenesetre jobb forgatókönyv ez, mint Nicolas Sarkozy-é, vagy Filloné. Kicsit olyan ez, mint az 1995-ös Mitterrand-Chirac-váltás, amikor – úgy hírlik legalábbis – a háttérben Mitterrand egyre gyakrabban segített egykori ellenfelének, hogy utódja lehessen…

Vagyis ha Hollande lettem volna, nem egy forgatókönyvön dolgoztam volna, hanem többön, egyszerre, remélve, hogy valamelyik bejön. Még csak megbeszélni, egyeztetni sem kell a kinézett “forgatókönyvekkel”: csinálják a dolgukat, elég itt-ott a háttérből kicsit segíteni. Mindenesetre nem lett volna politikailag racionális egyetlen lóra tenni, kellett a több vas a tűzben, ezért vagyok kicsit szkeptikus azzal kapcsolatban, ami a fenti idézetben elhangzik.

Ha belegondolunk, a papírforma tavaly ősszel az volt, hogy a következő elnök republikánus lesz, akárki is a jelölt. Vagyis tavaly nyár végén a Juppé forgatókönyv kellett, hogy az A-forgatókönyv legyen minden épeszű politikus agyában. Fillon jelöltsége meglepetés, váratlan volt, és simán el tudom képzelni, hogy Hollande-éknak szerencséjük is volt, amikor kiderült (vagy valaki segített kideríteni), hogy Fillon könyékig megmerítkezett a közösben.

A lényeg: Hollande-nak és az ún. elitnek lehettek szimpátiái (a jobboldali elit mondjuk biztos nem Macron elnökségén dolgozott, ezt azért tegyük hozzá), de nem hiszem, hogy egyetlen forgatókönyvön dolgoztak. Okos politikus mindig több forgatókönyvet vesz számításba, és mindegyik esetben megpróbálja abból a maga számára a legtöbbet kihozni.

Még egyszer mondom: lövésem nincsen, hogy mi hogyan történt a valóságban, ki kinek segített. Ez a politikai elemzés rákfenéje, végül is ezért tartanak minket: hogy rendet teremtsünk a hiányos információk és a rendetlenség tengerében. Mindenesetre Hollande szempontjából a fenti cselekvési sor, gondolkodási menet nagyjából racionális lett volna. Remélem, megérem a levéltári irtok nyilvánosságra kerülését, a visszaemlékezések megírását, és megtudom, valójában mi történt :)!

Mekkora volt a Macron-mozgástér?

A gyomrom azért mondta, hogy Macron a háttérből kapott segítséget, mert az ellene felhozott ügyek vagy pszeudoügyek elég gyorsan elültek, sokszor kormányzati nyilatkozat segítségével. Másodszor, egészen biztos vagyok, hogy bizonyos kontaktokat régi szocialista ismerőseitől kapott meg (gondolok itt Barack Obamára, vagy Obama egykori csapatára). Harmadszor, tény, hogy a média nagyon szerette Macront (kérdés, hogy ez a médiamunkások szimpátiája miatt volt így, vagy azért, mert az újdonságra vágyó franciák kattintották, fogyasztották is a rá vonatkozó híreket; a gyanúm az, hogy a kettő kombinációjáról van szó).

De! A helyzet tavalyi állása szerint Emmanuel Macron nem volt esélyese az elnökválasztásnak. Akármilyen jól játszotta el a kilépést, a belső kritikust, nem ő volt az elnökválasztás esélyese. A-tervként arra készülhetett, hogy a centrumból mozogva átveszi a baloldal és a centrum vezetését, befolyást szerez, 2022-re pozicionálja magát. A B-terv csak később érkezett, amikor Fillont elkapták a közösben turkálva, és amikor Fillon elkezdett gyengülni, és ismét kiadóvá vált a “másik befutó hely” Marine Le Pen mellett.

Hogy utána a teljes szocialista és baloldali-liberális elit suttyomban Macron sikeréért dolgozott, azt is elnézve neki, hogy Macron időnként kiosztja őket és centristaként nyíltan kokettál a jobboldallal, azt simán el tudom képzelni, sőt: ha ezen elit tagjai nem így tettek, nem viselkedtek racionálisan.

A lényeg viszont mégiscsak az, hogy Macron sikeréhez Fillon kellett, és az a bizonyos ide lőjetek!-tábla.

És még valami:

Abban is biztos vagyok, hogy ha Macron elnök lesz, a saját feje után fog menni, és a saját hatalmi központját fogja építeni, nem másokat fog kiszolgálni. Ilyen a hatalom természete: ha megszerzed, használod, és a magad céljaira használod. A többiek, akik így vagy úgy, de úgy érzik, segítettek, meg kell, hogy feleljenek bizonyos feltételeknek, és a majdani elnök akkor – esetleg – egy kicsit hálás lesz. Vagy nem.

Frissítés 2017. június 25-én

Emmanuel Macron azóta bizonyította, hogy minden, csak nem hálás típus.

(Kiemelt kép forrása: pixabay.com)

Comments

comments