482. Előválasztás és társai: biztos, hogy jobb a több demokrácia?

Aki követi az elemzéseimet, az sokszor hallhatta tőlem, hogy a nemzetgyűlési választás drámaian visszaeső részvételi adatain egy kicsit azért meglepődtem. Az “alacsony” részvétel problémája régóta napirenden van Franciaországban, de szerintem lassan azt a kérdést is fel kell tenni, hogy a 2000-es naptár-reform, meg az előválasztási folyamat nem rontott-e a helyzeten. De kezdjük az elején!

Részvétel: a demokrácia fokmérője?

Nagyon érdekes, hogy a francia médiamunkások, elemzők és kutatók sokszor nem a részvételre, hanem a távolmaradásra fókuszálnak. Ennek oka, hogy a részvételnek a franciák morális önértéket és rendszer-legitimáló szerepet tulajdonítanak. A távolmaradás így válságjelenség; a növekedő távolmaradás pedig egy erősödő demokratikus válság jele.

Fogadjuk el egy gondolatkísérlet erejéig ezt a normatív keretet! Ha a fentiekből indulunk ki, akkor a 2017-es nemzetgyűlési választás távolmaradási aránya valami egészen rettenetes válságra utal. Az első forduló távolmaradási aránya ugyanis 51,3%, a másodiké pedig 57,36% volt a belügy hivatalos adatai szerint. Ez az adat objektíve is történelmi. Az V. köztársaságban most először csúszott 50% alá a részvétel – bármelyik nemzetgyűlési fordulóban.

Itt egy ábra a Kantar-TNS intézet oldaláról, mely mutatja, hogy 1958 óta hogy alakult a nemzetgyűlési választásokon a távolmaradás (figyelem, nem a részvétel!):

Forrás: Kantar-TNS

Naptár-hatás?

Nézzük a számokat! A távolmaradás tendenciájában növekszik, de nem nehéz észrevenni, hogy 1997-2002 egyfajta szakaszhatár.

Márpedig ha az 1997-2002-es ciklus egyfajta szakaszhatár, akkor fel kell tegyük a naptár-kérdést: miért?

Van-e annak jelentősége, hogy a nemzetgyűlési választás 2002 óta kiszámíthatóan közvetlenül az elnökválasztás után következik, így az eredménye nagyjából megjósolható? Elképzelhető-e, hogy demobilizálja az állampolgárokat annak a biztos tudata, hogy úgyis az elnök pártja nyer, miközben a többiek a sebeiket nyalogatják? (A választási naptár jelenlegi rendszere az elnöki mandátum 5 évre csökkentésével függ össze, amiről 2000-ben határoztak, de maga a naptár 2002 óta hatályos így.)

És ha már itt tartunk, nem lehet, hogy a nyár kezdetén kicsit nehezebb a polgárokat mobilizálni, mint tavasszal, vagy ősszel? (Ráadásul egy olyan választásra, amelyet a polgárok ösztönösen “kisebb jelentőségűnek” tartanak, mint az elnökválasztást. Ez persze önmagában is megérne egy kiadás jogi-politikai vitát, de tény: az elnökválasztás a lényeg.)

Az előválasztás is a demobilizáló gyanúsítottak között

2017-ben a naptár-ügyön kívül más “gyanúsítottjaink” is lehetnek. Az egyik természetesen a republikánusok és a szocialisták különböző mértékű összeomlása, amely különösen jó helyzetbe az elnöki pártot (értsd: “kormányképes alternatíva hiánya”).

A másik gyanúsított az előválasztás rendszere, amely a maga kifejlett formájában 2016-2017-ben egészen látványos politikai programot kínált az érdeklődő francia polgároknak.

Aki akarta, szépen sorban végigszavazhatta a szocialisták, a republikánusok és a zöldek előválasztásait (3×2 forduló), majd elmehetett szavazni az elnökre (2 forduló), aztán ráadásként a képviselőkre (még két forduló). A bátrabb polgár, ha végigjárta az előválasztás minden lehetőségét, az elmúlt 6-8 hónapban akár tízszer is voksolhatott.

Tehette mindezt úgy ráadásul, hogy egyre kisebb volt a kimenet bizonytalansága és ezzel a tét (az előválasztások egy része meglepő, bizonytalan volt, valóban, ám utoljára az elnökválasztás első fordulójában izgultunk a de facto négyes együttállás miatt).

Vagyis: érdemes lenne azon is elgondolkodni, hogy ez a “több demokrácia” – a nap végén, részben – nem maga is oka-e annak a tünetegyüttesnek, amit széles körben a demokratikus működés válságaként értelmeznek…

Egyelőre nekem is csak gyanúim vannak. A kérdésfeltevést mindenesetre indokoltnak tartom.

(Kiemelt kép: pixabay.com)

Comments

comments