94. Hogy is volt az az 1968?

Elsősorban Bayer Zsolt, az Örülünk, Vincent? és a Képviselő Funky szerzői figyelmébe ajánlom ezt a bejegyzést. Ők ugyanis az elmúlt napokban élénk vitát folytattak arról, hogy a mai magyar diáktüntetések mennyiben hasonlíthatók az 1968-as francia helyzethez – ami rendben is lenne, ha az áthallások itt-ott nem lennének pontatlanok. Ezért egy kicsit rendet rakunk 1968 háza táján.

  • Azt írja Bayer Zsolt a Magyar Hírlap keddi vezércikkében, hogy “Ez a diákság alig egy hét alatt olyan lett, mint a ’68-as párizsi diáklázadások diáksága, mint Daniel Cohn-Bendit, az anarchia nagymestere. Fogalma sincs, mit akar, de azt nagyon akarja – és a rendet, a polgári társadalmat pedig nagyon nem akarja.“. Ez csak részben igaz. Egyrészt a 68-as párizsi lázadások diáksága rendkívül keményen lépett fel, és nemcsak békésen tüntetgetett, mint a 2012-es magyar fiatalok. A rendőrségnek sok dolga volt a párizsi barikádokkal, nem úgy, mint nálunk a magyar rendőrségnek. Másrészt viszont abban tulajdonképpen igaza van Bayer Zsoltnak, hogy a fogyasztói társadalom (=a szülők konzervatív, “polgári” kultúrája) elleni lázadás része volt a 68-as ideológiának.
  • Ismét Bayer: “Akkor De Gaulle bőrére ment a játék. És az általa képviselt rendet akarták felszámolni. De Gaulle-t pedig egy sok százezres polgári tüntetés mentette meg. Annak láttán Vörös Daniék is eltakarodtak végre az utcákról és a barikádokról“. Igen, a politikai válság jelentős fordulópontja volt az 1968. május 30-i tömegtüntetés. És az is tény, hogy De Gaulle bőrére ment a játék. Ám ez csak azért lehetett, mert úgy tűnt, hogy a Tábornok nem értette meg, mekkora súlya van az oktatási rendszer feszültségeiből táplálkozó diáktüntetéseknek (“reformot igen, rendetlenséget nem”!, hivatalos út Romániába stb.).
  • Ugyanakkor ez még önmagában kezelhető lett volna: rendkívül súlyos válsággá azzal terebélyesedett 1968, hogy a munkásság és a szakszervezetek is csatlakoztak hozzá. Azaz nemcsak diáktüntetésekről, hanem egy átfogó társadalmi-politikai válságról beszélhetünk 1968 kapcsán (nem véletlen, hogy május második felében De Gaulle először a munkásrészvételi reform ígéretével próbálta csitítani a helyzetet!).
  • Vitatható ugyanakkor, hogy mennyire mentette meg De Gaulle-t az említett gaulle-ista tömegtüntetés. Rövid távon egyértelműen fontos eseménynek bizonyult ez a felvonulás, hiszen akkor és ott megerősítette a mozgalom pozícióit. Ugyanakkor 1968 májusa végleg megroppantotta a nagy ember tekintélyét: a franciákkal való misztikus kapcsolatát ezután már nem sikerült újraépítenie (legalábbis aktív politikusként nem). 1969-ben, egy évvel később pedig (jóval második mandátuma lejárta előtt) lemondott, mivel elveszített egy referendumot – és pontosan tudjuk, hogy De Gaulle saját politikai jövőjét minden alkalommal hozzákötötte az adott referendum eredményéhez.
  • Az Örülünk, Vincent? blog Bayer fenyegeti a diákokat című, kemény hangú bejegyzésében válaszolt Bayer Zsoltnak. Például ezt írja: “De Gaulle tábornok 1968-ban a Németországban állomásozó csapatokat akarta bevetni“. Ez így ebben a formában nem igaz. Tény, hogy De Gaulle május 29-én váratlanul Baden-Badenbe repült, hogy beszéljen Massu tábornokkal, de csak az egyik értelmezés az, hogy meg akart győződni a hadsereg lojalitásáról. Mások szerint egyszerűen eljátszotta a hattyú halálát, hogy még látványosabb legyen a feltámadása. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha nem is konkrétan a németországi csapatok, de maga francia hadsereg – biztos, ami biztos-alapon – tényleg készült egy esetleges párizsi kommunista puccsra, államcsínyre (május 29-én, De Gaulle badeni kirándulása idején, a gaulle-ista felvonulás előtt egy nappal, kommunista tömegtüntetés is volt ugyanis Párizsban).
  • Végül, Bayer Zsolt cikkére válaszul a Képviselő Funky is reagált Bayer Zsolt már Orbán lemondását jósolja? címmel: “A kormány elfogadta a tüntetők néhány követelését, majd egy óriás támogatótüntetés után választásokat rendezett, amit meg is nyert. De Gaulle keményvonalas nézetei miatt azonban vállalhatatlan lett választói számára is, és kevesebb mint egy évvel később lemondott“. A Pompidou-kormány valójában elég jelentős (szociális) engedményeket tett a tüntetőknek és a szakszervezeteknek, többek között az ún. Grenelle-megállapodások keretében. Ami pedig az 1968-as választásokat illeti: azt nemcsak megnyerték a gaulle-isták, hanem nagyon megnyerték, aminek jelentős oka volt, hogy a közvélemény belefáradt a balhéba és rendet akart. De ettől még De Gaulle bukásának közvetlen politikai előzménye volt 1968 májusa.

Comments

comments